Fõoldal
Írások
Programok
Fotók
Videók
CD-k, DVD-k
Elérhetõségeink
Csengõhangok
CSÖP-program
 

Labant Csaba ekvádori útibeszámolója

Megjelent a Magyar Világkép Kutató 2006. augusztusi számában

Labant Csaba

Ekvádori útibeszámoló

Móricz János nyomában


Elöljáróban annyit, hogy ekvádori utam óta már több, mint egy év eltelt, s csak szûk körökben tartottam néhány elõadást, most elsõ ízben közlök írásos anyagot e témában, kizárólag Kozsdi Tamás kérésére. A magyajkú indiánok témája nagyon összetett - a két hónapig tartó kintlétem végén is maradtak még kérdõjelek, melyek tisztázása végett még vissza kell menjek Dél-Amerikába. A téma komolysága megköveteli az alaposságot, de egyetértek Tamással, hogy fontos az élmények továbbadása is. Kérlek, olvasd úgy ez írást, hogy útibeszámoló. Még alaposabb, kiterjedtebb kutatásra van szükségem ahhoz, hogy felelõsséggel és megkérdõjelezhetetlen bizonyítékokkal alátámasztva nyilatkozhassak az ügyben, hisz nemzeti kultúránk gyökereirõl van szó. Fontosnak tartom, hogy a tiszta szeretet legyen érdeklõdésünk indítéka, bölcs és szerény hozzáállással válhat csak javunkra eme õsi örökség.
Móricz élete és munkássága számomra nem elsõsorban az aranylemezeket rejtõ barlang feltárása miatt értékes, hanem azért, mert igaz emberként hangsúlyozta: mi magyarok nem tartunk igényt semminemû földi kárpótlásra, nincs területi követelésünk, egy dolog fontos számunkra: az IGAZSÁG.
Hatalmas összegeket ajánlottak Móricznak, csak cserébe ne feszegesse a témát, óriási földbirtokokkal próbálták lekenyerezni, de õ maradt az õsök igaz útján, vállalva a sok megpróbáltatást, támadást. Tisztázatlan körülmények között halt meg, egy szállodai szoba zuhanyzójában. Tisztessége, embersége példa lehet mindõnk számára.

 

 


A meghívás

Mit sem tudtam még Móriczról, Dél-Amerika magyarajkú indiánjairól, s az Andok gyomrában rejtõzõ titkos barlangrendszerrõl, amikor meghívást kaptam Ekvádorba.
2004. februárjában Indiában tartottam elõadást a Vallások Világközössége által szervezett Human Integration konferencián, ott hallották szónoklatomat s zenémet a százezres hallgatóság között ekvádori testvérlelkek.

 

India, Burari
Az életreszóló barátság már az elsõ pillanatban adott volt, mikor pár nappal késõbb szembetalálkoztunk a lépcsõfeljárón: az egyik indián hölgyet támogatták, mert elesett, s kibicsaklott a bokája. Õsmagyar csontkovács vénám révén azonnal felajánlottam segítségemet, helyretettem a kificamodott lábat, s hozzá a gerinccsigolyáit is, miközben spanyolul énekeltem a dalaimból néhányat. Mikor hetekkel késõbb kikísértem õket a reptérre, már határozottan éreztem, hogy valami rejtélyes rokonság lehet közöttünk. Késõbb hallottam csak hírét Móricz megdöbbentõ felfedezéseinek a magyarul beszélõ indiánokról, ami mélyen megérintett, s egybecsengett a magyar nyelv vizsgálata terén szerzett felismeréseimmel, miszerint nyelvünk megõrizte az egy õsnyelv belsõ logikáját.

 

Megérkezés


Egy évvel késõbb, 2005. tavaszán jutottam hozzá, hogy eleget tegyek a kedves meghívásnak. Április elején repültem Guayaquilbe, ahol nagy-nagy szeretettel vártak. Minden szabadkozásom ellenére a Hiltonban szállásoltak el s másnap hajóval egy kis csendes-óceáni szigetre vittek. Rettentõ fáradt voltam, mivel az utóbbi hetekben szemhunyásnyit sem aludtam - az Üzenet Földanyától c. lemezem felvételén dolgoztam éjjel-nappal, valamint a szokásos tavaszi Földanya Dalfesztivál szervezése emésztette fel idõmet az utazás elõtt.
Érkezésemkor éppen kormánypuccs volt Ekvádorban, a népnek elege lett a hazug vezetõkbõl, lezártak minden utat az egész országban, s addig nem oldották fel a blokádot, míg a diktatórikus kormány le nem mondott. Ezt Jambeli szigetén vártuk ki, három napig a Csendes-óceán hullámainak suttogó énekét hallgatva…

Majd tengerre szálltunk a naplementében, s szárazföldet érve nekivágtunk a hosszú útnak. Dzsippünket egyszer állította meg egy fegyveres csoport, kiszállítottak, átvizsgálták a jármûvet, kötözködtek kicsit, de aztán nagy nehezen végül utunkra engedtek. Éjfél után érkeztünk volna meg éppen Cuencába, mikor egy hosszú, hegyi szerpentin végén egy keresztbeállított busz zárta el az utat. A kormány ugyan ígéretet tett elõzõ nap, amit aztán nem tartott be, s a harcias nép (tanulhatnánk tõlük…) ismét lezárta az ország útjait. Kénytelenek voltunk járhatatlan hegyi utakon próbálkozni az éjszakában, míg aztán nem kis kalandok árán végre elértünk egy hegyi indián falut, mely közelében barátaimnak volt egy takaros kis farmja. A falu neve Tarqui (Tárki), melyrõl nekem az erdélyi Tarkõ jutott eszembe, mely Balánbánya fölött található…
Ott éjszakáztunk, s csak másnap délben jutottunk be Cuenca városába, melynek lakói mind a mai napig "mórlakóknak" nevezik magukat. Ugyan nem tudják már az okát, de így szállt nemzedékrõl-nemzedékre a szokás: nem azt mondják, hogy cuencai, hanem mórlakó…
Ez a gyönyörû város egyébként Ekvádor mûvészeti központja, fellegvára - egészen más beállítottságú emberek lakják, mint az ország más vidékeit. A helyi szlengbõl csak egy példát hadd villantsak meg: ha folyóügy szüksége lepi meg õket, nem spanyolul kérdik, hol a toalett, hanem magyarul mondják, "pisir".

 

Jambeli szigete

 

A hivatalos feljegyzések szerint 17 féle (egymástól különbözõ) népcsoport alkotja az ország lakosságát, szembeötlõ eltérések vannak köztük. Népviseletük, hagyományaik, népmûvészetük, zenei világuk némelyiküknek a magyar-székely motívumokat idézi. Sajnos, õsi nyelvüket már nem beszélik (mely Móricz tapasztalatai szerint gyakorlatilag szinte teljesen megegyezik a magyarral), a spanyol az általánosan beszélt hivatalos nyelv, mellette vidéken - fõleg falvakban, hegyi közösségekben - a kecsuát használják még (az inka hódítók által behozott nyelv), bár inkább csak az öregek, a fiatalság jobbára kólát iszik és imádja Amerikát. Egyébként jópár éve az USA dollár lett a hivatalos fizetõeszköz, a helyi nemzeti valuta megszûnt, s azóta az ország gazdaságilag hanyatlik, a lakosság egyre rosszabbul él.
Másik szembeötlõ párhuzam az ekvádori és a magyar nép között, hogy õk is átéltek egy trianont: '95-ben Kolumbia és Peru elfoglalta az ország igen tekintélyes részét - az erõsebb jogán… Az óceánparton pedig az amerikai hadsereg sajátított ki egy várost, a kormány meg erdõket vágatott ki, fõleg egy bizonyos fafajtát, így óriási területek sivatagosodtak el. Indián testvérek azt a különleges, szárazságot tûrõ fafajtát az emberhez hasonlítják…
Nagy küzdelem folyt a lakosság és a kormány között a kõolajvezeték megépítése miatt is. Többen még börtönbe is kerültek, amiért megkísérelték útját állni az esztelen erdõirtásnak.

A mondavilág területérõl egy érdekesség: a székely nép mindmáig hazavárja Csaba királyfit, Atilla nagykirály fiát, aki az õshazába indult el a népemlékezet szerint…
…az indiánoknál pedig fennmaradt egy történet a távoli földrészrõl hajón érkezett törzsfõnökrõl, akinek neve: Csaba Kinga (királyfi). Ott élt köztük, bíztatva, lelkesítve õket élete példájával, majd idõvel szeretett volna visszahajózni szülõföldjére, de közben eljárt fölötte az idõ…
A természettel harmóniában élõ nép jól ismerte az óceán áramlatait, melyek segítségével a beavatottak számára könnyû kis hajókkal is járható volt a tenger. Móricz 1970-ben bebizonyította, hogy kis balsafa tutajjal elérhetõ Ekvádorból akár Ausztrália is.

Tevékenységeim, szerepléseim

A következõ hetem médiaszereplésekkel telt, TV és rádiómûsorokban léptem fel, s megnyitottuk csontkovács rendelõmet is. Április 20-án koncertet adtam az Azuay-i filmfesztiválon. A helyi katolikus egyetem vezetõségét oly mélyen megérintette mûsorom, hogy felkértek: az egyetemen is tartsak elõadást. Másnap tanítás helyett a rendezvényterembe hívták az összes egyetemistát, ahol zenés oktatást tartottam békérõl, lelki kiteljesedésrõl, s beleszõttem némi õsmagyar történelmet is…A program után a rektor kitüntetést adott át, s kinevezett az egyetem tiszteletbeli professzorává.

Azogues (Asszógesz) - saját megfejtésem szerint: AZ EGÉSZ SZÓ városa - különös hely, a Móricz által említett canari (kanyári) indiánok fõvárosa. Székely népviselethez hasonló ruhákban járnak a helybéliek, teljesen elvegyültem köztük Erdélyországban varratott ingemben. Az öreg indiánok nagyon zárkózottak voltak, s mikor meglátták a videókamerát, pánikszerûen menekültek… Kísérõmmel napokig jártuk a környéket, filmet forgattunk a helyi indián hangszerekrõl, s többek közt egy nap Csorba nevû faluba is ellátogattunk. A canari indiánok színe: piros-fehér-zöld. Nagyon boldogtalannak, meggyötörtnek, reményvesztettnek láttam õket, mint akik már teljesen belefásultak az élet nyomorúságos küzdelmébe. A helyi rádió hullámain keresztül igyekeztem bíztatást, lelkesítést küldeni nekik.

 


Ápr. 27-én Cuencában, a "mórok városában" adtam koncertet.

28-án pedig Quitóban szerveztek békekonferenciát a tiszteletemre. Ott is elmondtam Móricz tézisét, miszerint Quito õsi neve, Kitus (Kítusz) a magyar KétÕs szó átirata. (Két õs, úgy akárcsak Hunor és Magyar…)

Pár napot töltöttem csak a fõvárosban, az ottani lakosokkal valahogy nem sikerült közös hangot találni. A kapzsiság szelleme ült rajtuk, csak egy dolog érdekelte õket, hogy juthatnak minél könnyebben pénzhez. Még a békekonferencia szervezõi is becsaptak, nem kis anyagi terhet téve ezzel szerény költségvetésünkre. Rossz szájízzel folytattuk utunkat hûséges kísérõmmel, a hercegnõvel Santo Domingóba, ahol a colorados indiánok leszármazottai élnek, Móricz velük magyarul beszélt a 60-as években.

Az út egy dzsungeles szakaszán baleset miatt hosszan vesztegeltünk, míg egy szerencsétlenül járt buszt kiemeltek a szakadékból. Így éjjel érkeztünk meg Santo Domingóba, s elég volt egy órácskát sétálni vegetáriánus vacsora után kutatva (Quitóban éhenmaradtunk), lesújtó állapotokról szereztünk tapasztalatokat.
A kanyárikhoz képest az elkeseredettség még romlottsággal, züllöttséggel is párosult, ezt igen szomorú volt látnom lelki emberként. Másnap délelõtt még megpróbáltunk tárgyalóképes emberre akadni a kavargó-hangoskodó-bûzlõ tömegben, összeszedtem minden lelkesedésemet, hogy az õsmagyar testvért meglássam bennük, de délutánra annyira elegem lett a cigarettafüstbõl és a mentális szmogból, szinte tapintható volt az indulatok kavargó felhõje, hát felszedtük a sátorfánkat. Kijelentkeztünk a hotelból, s dzsippünkkel nekivágtunk a dzsungelnek. Néhány órás zötykölõdés után egy kis indián kolóniára leltünk, egy harcidíszbe festett férfi 4 dollárt kért, hogy bemutatná õsi kultúrájukat. Filmre is vettem a néhány kunyhót, a kolorádó nyelvet viszont már elfelejtették…
Egy idõs bennszülött asszonnyal csevegtünk az idõjárásról, majd a nyelvrõl - miközben zsebbõl filmeztem. Sok eredménye nem volt, elõkerült viszont egy indián fiú, aki a cayapas törzs leszármazottjaként lett bemutatva. Mivel Móricz is említette a kajapákat, hagytuk az asszonyt s a fiút környékeztük meg. Sajnos, csak szavakat tudott, nem beszélte összefüggõen a nyelvet. Visszaültünk a terepjáróba, majd a dzsungelben egy szikár öregasszonyt hozott utunkba a sors. Megálltam, s elindítottam a hanyagul ölembe dobott kamerát, miközben kísérõm õt is a kolorádó és kajapa nyelvrõl faggatta. Hasonló szavakat mondott, mint a fiú, de egész mondatra õt sem sikerült rábírnunk. Továbbtessékeltem Grand Cheerokenkat a rettenetes földúton, már majd' kiértünk a rengetegbõl, mikor két terepjáróban japánok jöttek szembe. Útbaigazítást kértek, váltottunk is pár mondatot, sajnos késõbb kapcsoltunk csak, hogy valószínû ugyanazon okból vannak ott, mint mi, s beszélni kellett volna velük (másokat is érdekel a rejtély)… Akkor viszont már az országúton száguldottunk az óceán felé. Útközben készítettem néhány képet.

Egyébként rengeteg külföldi telepedett le Ekvádor-szerte, szinte a világ minden tájáról… (ez is hasonló vonás, rendkívül vendégszeretõek, akárcsak mi magyarok)

Éjszaka érkeztünk San Joséba, ahol közvetlen az óceánparton egy bambuszból épített luxusvilla barátságos kényelmében lazíthattam pár napot, hódolva egyik kedvenc idõtöltésemnek, az úszásnak. Az épület õsmagyar jurtára emlékeztetett, szerkezete akárcsak egy Makovecz-féle fatemplomé, mindez egy gyönyörû pálmaliget közepén, melynek végében a Csendes-óceán hullámzott …

Sörreklám hindi ízzel, amerikai stílusban
San Joseban

 

Május 4-én Guyaquilbe autóztunk, de mivel blokád alatt volt útközben egy egész megye, többórás kerülõre kényszerültünk a sivatagon keresztül. Így már javában délután volt, mire bejutottunk a levéltárba, ahol Móricz anyagai után kutattunk. A közel 40 éves újságcikkeket gondosan lefilmeztem. Milyen furcsa, hogy pár évtized alatt teljes feledésbe merült az akkor igen nagy érdeklõdést kiváltó magyar-téma…
Még aznap este Machalába kellett érnünk, ahol koncertem volt. Többórás ámokfutás következett, a dzsipp éhesen falta a mérföldeket, lóhalálban elõztünk ha lehetett ha nem, vezetés közben öltöztem át… Egy órás késéssel vágtattunk be a városba, ahol még a kultúrházat is meg kellett találni. Akkor derült ki, hogy a koncertem nem ott, hanem még távolabb, Porto Bolivarban lesz. Nagy szerencsével egybõl megtaláltuk a helyet, egy teleüveg terem bent az óceánon, minden oldalról a vízre néztek hatalmas üvegfalai. Spanyol, angol és magyar nyelven adott mûsorral igyekeztem a türelmetlen hallgatóságot kárpótolni a hosszas várakozásért.


Újságcikkek Móricz felfedezéseirõl

 
Porto Bolivar, koncertterem az óceánon

A következõ nap visszaút Cuencába, ahol a betegeimmel foglalkoztam néhány napot. Majd ismét Quitóba vezérelt a sors, ahol egy rövid, de igen fontos találkozásban volt részem. A minisztériumban tárgyaltunk, hivatalos ügyeket intéztünk egész nap, majd este fáradtan beültünk egy pizzériába. Megrendeltük a vegetáriánus vacsorát, mikor a belsõ hangom szólt, hogy most azonnal menjünk onnan. Vendéglátóm, a Tarqui-i hercegnõ meglepve jött utánam, de nem tudtam megmagyarázni, miért kellett hirtelen felállnunk az asztaltól… egy perc sem telt bele, mikor az út túloldalán rámutatott egy határozott, méltóságteljes léptekkel igyekvõ indiánra: svár! - mondta izgatottan - õ kell ismerje Móriczot, a barlang térségébõl való!
Különös ruhája volt a fiatalembernek, fejdísze is egyedi, s rendkívüli, tiszteletetparancsoló méltóság áradt belõle.
- Senor! Senor! - kiáltott oda neki, de az befordult egy hotelhez. Futva értük utol a bejáratnál. - Senor, kérem, várjon egy percre…!!! ez az úr itt Csaba Labant Magyarhonból, õ a béke utazó nagykövete és senor Juan Móricz nyomán keresi az õsnyelvet még ismerõ indiánokat…
A meglepett indián méltóságteljes tekintettel visszafordult, kezet ráztunk, mondta rettentõen siet, látogassuk meg valamikor otthonában, õ 4 falu törzsfõnöke. Szívesen vendégül lát, s ott majd beszélgethetünk. (Erre sajnos eleddig még nem tudtam sort keríteni. De legközelebb elsõ utam hozzá vezet.)


A következõ héten csontkovács szemináriumot tartottam Cuencában. A tanfolyamon részt vett egy minisztériumi vezetõ is, aki aztán beajánlott az oktatási miniszterhez, s felkértek, hogy a minisztérium dolgozóinak is tartsak továbbképzést. Erre június 3-án délelõtt került sor, aznap délután még a rendelõben csontkovácsoltam, este pedig éjszakába nyúló Földanya koncertet adtunk a Pacarinában dél-amerikai zenészcsillagokkal. Felejthetetlen élmény volt. A chilei indián zenészek úgy kísérték dalaimat õsi hangszereiken, mintha egész életükben ezt gyakorolták volna. (Videófilm is készült errõl a csodás estrõl, mely DVD-n megrendelhetõ alapítványunknál.)

Concierto por la Madre Tierra - VIDEO DVD

Móricz titkai


Másnap Guyaquilbe utaztam, ahol egy kutatóval tanácskoztunk egész nap. Õ már járt a rejtélyes barlangrendszerben, amit Móricz a Táltosok barlangjának nevezett el. Filmeket is mutatott Móriczról, s másolatokat a barlangban talált aranylemezekrõl.
Elmondta, milyen kemény harcok folynak mind a mai napig a barlang miatt, a legkülönbözõbb kutatócsoportok szeretnének bejutni az alsóbb szintekre. Felvételeket mutatott az expedícióról, megnéztem az indiánok tanúvallomását, melyben elmondták, hogy egy napon géppisztolyos, angolul beszélõ katonák jöttek helikopterekkel, s hatalmas ládákban elhordták az évszázadokon keresztül gondosan õrzött kultúrkincseket, aranylemezeket, melyeken az emberiség valódi történelme volt rögzítve, még e civilizációnak nevezett romlás elõtti idõkbõl. Láttam Móriczot beszélni a képernyõn, ahogy elmesélte miként csapta be õt a világhírû író, Erich von Daniken, aki felhasználva az õ fotóit könyvet írt a barlangról, manipulált képet közölve le, melyen õ (Móricz) és Daniken a barlang bejáratánál vannak együtt, azonban - hangsúlyozta Móricz - Danikan soha életében nem járt ott, s a fotók montírozott képek, az eredetiket tõle lopta el a nagy nevû író.

Döbbenetes felvételt láttam egy 7 méter magas emberi csontvázról, én pedig elmeséltem nekik, hogy a magyar mondavilág szerves részét képezik az óriások, Erdélyben is sok legenda maradt fenn róluk. Másnap visszasiettem Cuencába, ahol minisztériumi felkérésre tananyagot állítottam össze egészséges életmódról, relaxációról, spirituális gyakorlatokról, amit aztán pedagógusoknak, orvosoknak, pszichológusoknak szeretnék, hogy oktassak. A mû elkészült folyamatos éjt-nappallá tévõ csoportmunkával, a miniszteri engedélyt is megadták az oktatáshoz, a sors iróniája, hogy az emberfeletti munkával és lelkesedéssel felépített projektemet épp egy kanadai-magyar hölgy fúrta meg álnok módon. Ezzel nemcsak békemissziónkat de a további kutatást is megnehezítve, lévén az én sokrétû munkámból, s vendéglátóim áldozatos adományaiból finanszíroztunk minden költséget. Így viszont haza kellett jöjjek.
Végül még, összeköttetéseim révén eljutottam egy titkos helyre, ahol páncélszekrényben szigorúan bizalmas fotókat õriznek az aranylemezekrõl. Bár egy kormányember intézte nekem ezt a lehetõséget, de azt nyomatékosan értésemre adta, hogy hivatalosan nem tud(hat)nak semmit…
Tanulságok

Rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk mi, kárpát-medencei magyarok, hogy bár történelmünket alaposan megcsonkolták, identitászavarba kényszerítettek a finnugorizmussal, gazdaságilag, erkölcsileg padlóra tették nemzetünket, de van egy mindennél többet érõ kincsünk: az édes anyanyelvünk! Még így, aláásva is erõsek a gyökereink és táplálnak bennünket, ha az igaz ösvényen igyekszünk az örök cél felé.

A hozzánk ellenségesen viszonyuló világgal legyünk megértõek, szeretettel kell felülmúlnunk az õ vélt érdekeik motiválta álnok harcot. Ne ellenségként, hanem testvérként gondoljunk rájuk, hisz az idõsebb, bölcsebb testvér akkor is kell szeresse öccseit, ha azok bántják õt. A történések mögött ne a felszínes indítékokat nézzük, hanem lássunk a dolgok mélyére, s azonmód felismerjük, hogy mindent az idõtlen bölcsesség irányít.

Ha tiszta a lelkünk, akkor meghalljuk az események tanító üzeneteit, s egyre mélyebb alázat és megilletõdöttség önti el szívünket az élet határtalan kegyének jelenlétét tapasztalva meg… A lelki fejlõdésünknek van alárendelve minden, s ha befelé figyelünk, azzal elejét vehetjük rengeteg fájdalmas eseménynek. Ha önként tanulunk, azaz engedjük, hogy felszínre jöjjön bennünk ez elsüllyedt õsi bölcsesség, akkor olyan áldás kíséri éltünket, amirõl még csak nem is álmodánk. E földi világ múlandó és látszólagos, akár egy röpke álom. Az örök értékekhez igazítsuk tetteinket, szavainkat, érzelmeinket-gondolatainkat - s világunk akkor örökké s kerekké válik.

Ne higgyük, hogy a világ globalista vezetõi rosszak, egyfajta kényszerpályán vannak, akiket az önzés, a hatalomvágy, a kapzsiság vak szelleme irányít. Az erõt hozzá mi adjuk mindnyájan a lustaságunkkal, a félelmeinkkel, kétségeinkkel, aggodalmainkkal, tudatalatti és tudatos gyengeségeinkkel. Váljunk a derû és a bizalom mestereivé, állítsuk életünket az igaz szeretet szolgálatába. Így leszünk képessé beteljesíteni földi küldetésünket, melynek végsõ célja maga az Ég.

Gyatra másolat az egyik aranylemezrõl, egy kisebb vagyonért vásárolta barátom Nekeresdországból. Nem lehet tudni, mennyire hiteles, de szemmel láthatóan silányabb, igénytelenebb a kivitelezése, mint azoké, amikrõl késõbb a titkosszolgálatnál fotókat láttam. Ami azért világos, hogy a Nap uralja a képet, mondhatni egy Nap-embert ábrázol, (Nap fiai, magyarok!)


Ez jut eszembe Móriczról, s a távoli õseink által készített, majd évezredeken keresztül gondosan õrzött aranylemezekrõl. Ezt jelenti számomra magyarnak lenni, s ez jelenti nekem az igazi gazdagságot.
Kívánom és teljes szívembõl imádkozom érte, hogy õseink nyomán fedezzük fel mind a bensõ Valóságot - mely nem statikus, hanem áramló természetû - s szolgáljunk szelíd, lelkesítõ példával az emberség, s a kihívások nehéz arénájában. Vezessük ki életünket a vágyak, elvárások kötelékébõl a bizalom nyílt kék tengerére, s ezzel a bensõ utazással segíthetjük elõ, hogy a világ is kiszabaduljon végre a gonoszság és kapzsiság bûvkörébõl - s akkor bolygónk a szeretet és béke paradicsomi otthonává válik. Nap gyermekei, elõre! Múltunk megismerése által nyerhetünk csak jövõt.

 

Kelt, 2006. július 24. Labant Csaba

 

Videó: népdalgyûjtés a kanyári indiánok között.

 

vissza a fõoldalra