Legutóbbi frissítés: 2010. nov. 22.
     
 

LABANT LEHEL BLOGJA

SZÜLETTEM 2010. AUGUSZTUS 5-ÉN, BUDAPESTEN

E BLOGBAN SZERETNÉM MEGOSZTANI VELETEK

GONDOLATAIMAT, BENYOMÁSAIMAT, ÜZENETEIMET

 
 

I.

Mindenekelõtt az anyukám pocakjában töltött idõszakról szeretnék beszámolni. A pocakon kívüli világban 9 hónap, odabent azonban egész mások a léptékek. Voltam kezdetben csak egy csepp, mint egy lágy csók, egy érintés... Aztán az éltetõ isteni erõ munkája nyomán kezdtem formátölteni. Áramlásszerû energiakürt táplált, hangok, dallamok, ritmusok, színek, tájak, érzések lenyomata formált, alakított. Édesanyám pocakjában átutaztam egyik világból a másikba, mint egy kompon. Te kompoztál-e már? Próbáld ki a Dunán, ott kicsit másabb, mint a Balatonnál. Ott a folyó áramlása is kiegészíti a hullámok ringatását. A folyó bandukolása jeleníti meg az idõt. A tavi hajókázás is nagyszerû élmény, de az más, az olyan, mint amikor az öröklétben vagy. Ringat, hullámzik, de nincs sodrása.

A pocakban éreztem, mintegy sodrást az idõ folyását. A változással járó áramlást. Fénycseppként kezdõdött az utazás, Anyu és Apu integetett, hogy szálljak be, s úgy éreztem, mint amikor egy harmatcsepp egyszercsak létrejön egy virág szirmai közt. Egyszercsak ott van. Megjelenik. A megnyilvánulatlanból a megnyilvánult halmazba kerül. Isten mágikus érintése révén. S mint a réven való átkeléskor, az indulási oldal látszik eleinte csak valóságosnak, a túlpartról csak egy sejtelmed van, valahol túl a párák tengerén. Pontosan kirajzolódik elõtted a partvonal, a növények leveleinek apró erezete, látsz sok kis világot. Aztán halad a ladik véled, s a part részletei kezdenek összemosódni. Már csak emlékezetedben élnek a kavicsok mosolygós formái, színes sokadalma, s már csak pajkosan fodrozódó hullámokat látsz, ha letekintesz.
   
 

S muzsikál a bárka, ahogy halad véled. Nagyon élveztem! Néha ez a muzsika néma, de mégis muzsika. S gyakran megszólalt Édesanyám fuvolája, elkísért az úton. Édesapám gitárjának pendülését, énekének varázslatos, békés hangjait a szívembõl hallottam, belülrõl. Olyankor úgy éreztem, mint amikor a vitorlákat vidám szél duzzasztja, s repíti a hajót a cél felé. Tudtam, ilyenkor a pocakon kívüli világban koncert van. Emberek ülnek a Szüleimmel szemben, s figyelmesen hallgatják õket. Ó, mennyire más idebentrõl hallgatni! Varázshúrok, csodasípok repítenek, valami olyasmi, amikor egy kis sportrepülõt vezetsz, vagy egy jetski hátán élvezkedsz az Omszki tavon...

S különös, hogy miközben átélem odabent az élményt, pontosan tudom, hogy mi történik kívül is. Felismerném egyenként is azt a sokezer embert, akik megfordultak a nézõtéren ebben az idõszakban.

S az is különös, hogy bár a pocakban sokfelé utaztam a nagyvilágban, mégis egyhelyben voltam végig. Talán ahhoz hasonlítható, amikor egy lakókocsiban utazol szerte a világban. Az ablakban mindig változik a táj, a környezet, néha hideg jön kintrõl, olykor meleg, zaj, füst vagy éppen tengerillat és napfény.

 

S a különféle nyelvek... Olyan mulatságos, hogy nem értik egymást az emberek. Az eszükkel akarnak mindent felfogni, kontrollálni. Azt pedig nem lehet, mert az elme mindig téved. S épp ezért - azt hazudja folyton, hogy csak õ az egyedüli tévedhetetlen. A szavakban keresik az emberek a valóságot, pedig annak köze sincs a szavakhoz. Az valami egészen más természetû dolog. Kimondhatatlan, megfoghatatlan. S merthogy nem látják az emberek, ezért gyártanak mindenféle illúziókat, sztereotípiákat - amik aztán csakis arra jók, hogy félrevezessék, becsapják õket. S ezen illúziókból fakad aztán minden probléma, boldogtalanság, konfliktus...

   
 

Aki a napfény, a derû, a boldogság útjain szeretne haladni, annak meg kell tanulnia átlépni az elme határát. A boldogság nem lakik kategóriák bilincsében, elõítéletek barlangjában. Ám túl a gondolatok tájain, ahol nincs idõ, sem pedig mértékegységek - ott cikázik, szaladgál vidáman a boldogság.

Mert õ nem szereti a határokat, s ott idõzik szívesen, ahol nem szabdalják fel a teret levert karói a félelemnek, kapaszkodói a gyanakvásnak, cölöpjei a hatolmvágynak. Az önzés palotáit õ messze elkerüli, de betér a legkisebb kalyibába is, ha ott derûs szívek társaságára lel.

A gondolatmentes csendben teremnek a jóság virágai, de ott aztán nyílanak gyorsan és színesen. Ragyogó hajtásokkal sokasodnak, finom illatuk körbeleng mindenkit, aki el mer szakadni a kategorizálás zsinórmértékeitõl. Béke és napfény tölti be mindazok szívét, akik gyanakvás és gyûlölet helyett bizalmat és jóságot táplálnak az élet iránt.

Lazíts, engedd el ne csak a tested, de a gondolataid is - csak csupán LEGYÉL. Ez a recept, amit tudnak még a csecsemõk.

 

2010. augusztus 16.

 

 
       

Rengeteg visszajelzés jött már az elsõ pár óra elteltével, ahogy elérhetõvé vált az interneten ez a napló, s visszatérõ technikai kérdés,

hogy egy tíz napos csecsemõ hogyan tud írni...

Nos, lerántjuk a leplet a nagy titokról: Lehel telepatikusan közli, diktálja mondandóját, s apukája az írnok, aki lejegyzi. :)

Ahogy a képen is látszik.

       
 

 

II.

Az ember gyakorlatilag bármit elérhetne, ha nem kötné a vágyak béklyója. Aki tisztán és õszintén odaadja magát Istennek, az csodát él meg minden percben.

A szenvedéseket nem az okozza, hogy valamiben hiányt szenvedünk, hanem az elvárás, miszerint legyen. Akarjuk ezt-azt, vágyakozunk erre-arra, szeretnénk, ha így és nem úgy... pedig Isten tenyerén utazhatnánk, ha kiszállnánk az elme lélekvesztõjébõl.

Nekem nincsenek játékjaim, se cumim, se csörgõm - pedig nagyon szeretnek a szüleim.

Nem vágyom semmire, csak egyszerûen JÖTTEM. Vagyok, és ez elég.

Ha boldogtalan vagy, engedd el a vágyakat, elvárásokat. Azok okozzák a félelmet, õk szülik a kétséget, bennük terem az aggodalom. Csak legyél - s ez legyen elég. S minden jön magától. Megérkezik mindaz, amire a jelen pillanatban szükséged van. S ez pedig nem más, mint valódi ÖNMAGAD.

2010. augusztus 26.

 

 
 

 

Oly különös ez a világ, amit az érzékszerveinkkel érzékelünk magunk körül, amolyan vetített kép... Szilárdnak látszik és valósnak, pedig amit látunk, az csupán egy nézete, egy változata a végtelen hologrammnak. Igazából a fókuszunkon múlik, hogy milyennek érzékeljük. Minél közelebb van valaki a Fényhez, annál szebbnek és igazságosabbnak látja, mert érti a történések mögött rejlõ folyamatokat, látja a múltbéli elõzményeket. De aki az elme ködén keresztül nézi, az csak egy eltorzult, perspektívikus lenyomatot lát, s azt gondolja objektívnek. Oly furcsa látni, hogy a legtöbb ember egy-egy illúzióvilággal a fejében gyötrõdik az Élet végtelen tengerében, s valóságnak hiszi mindazt, amit gondol. Fulladoznak, kapálódznak, s minélinkább erõlködnek, hogy megváltoztassák a helyzetüket, annálinkább belegabalyodnak az érzelmek, gondolatok, hiedelmek hínárosába - pedig oly könnyû és egyszerû volna csak ráfeküdni a vízre, s hagyni, hogy a Teremtõ ereje és bölcsessége repítse életünk sajkáját szép, békés vizekre...

2010. augusztus 27.

 

 
 

III.

 

Rengeteg felesleges szenvedéstõl szabadulhatnának meg az emberek, ha az analizáló, kategorizáló, az élet lényegét felfogni képtelen elme helyett a bölcs, megtéveszthetetlen, holisztikus látásmóddal megáldott lélekre összpontosítanának. Egy hasonlattal szemléltetve: a lábbal nem lehet enni, arra való a kéz. Viszont kézen járni sem célszerû, arra van a láb.

Hogy honnan tudható, mikor melyik dominál? Például, ha azt hiszed, hogy a világ problémáit kívülrõl kell orvosolnod, akkor biztos lehetsz benne, hogy elméd illúzói közt hánykolódsz. Mikor felismeréssé válik benned az, hogy minden jól van úgy, ahogy van, és a valódi változás csakis egyféleképp idézhetõ elõ, mégpedig önmagad megváltozásával - no, ez a jelzõtáblája a lélek szabad birodalmának.

Döbbenetes látvány, amikor embertömegek - felnõtt, tanult emberek tömegesen - hisznek teljes meggyõzõdéssel téves hiedelmekben, s amikor ellentétes véleménnyel találkoznak, akkor ahelyett, hogy felülvizsgálnák álláspontjukat, inkább ürügyeket gyártanak annak igazolására, hogy az eltérõ állásponton lévõket butának, felelõtlennek, fanatikusnak lássák és láttassák. Pedig ezzel a hazugsággal saját maguknak ártanak leginkább.

 
 

 

Hogy jobban értsd mire gondolok: például az emberek többsége jellemzõen olyan dolgokat eszik, ami árt testüknek-lelküknek. S önigazolásként kiagyal egy hazugságot, amivel megideológizálja, hogy ez miért jó és szükséges. Példánknál maradva, azt képzeli mondjuk, hogy a "húsban sok fehérje van, s ezért szüksége van rá a szervezetnek". Ez hihetõen hanzik, de ugynakkor fogalma sincs arról, mi is a "fehérje", s milyen hatásai vannak a szervezet mûködésére. Nem jönnek rá, hogy egy dolognak az ELNEVEZÉSE alapján történik a megítélése, s egyáltalán nem a tényleges mivoltja szerint. Esetünkben például akik felismerik, hogy egy legyilkolt állat holttestébõl semmiféle jót nem nyerhet a szervezet, a fehérjének titulált cucc pedig csak a szervezetben található gombák szaporításának teremt táptalajt, az többé nem szed a tányérjára belõle.

 
   

 

Vagy itt vannak az un. "védõoltások". Itt is az elnevezés adja el az árut - ugyan, belegondolt-e már egyetlen orvos is, hogy vajon a természetben mikor jut egyenesen a véráramba egy egész hadseregnyi vírus? Az immunrendszert megkerülve, természetellenes úton-módon befecskendezni egy természetellenes kotyvalékot (ami ráadásul olyan komoly és hosszútávú mérgeket is tartalmaz, mint higany, alumínium, formaldehid), hát ezt nagy butaság "védõ"-nek nevezni. Ha korrektül "méregoltásnak" neveznék, akkor vajon ki engedné a kisbabájába belefecskendezni?

S félreértés ne essék, most nem gyógyászati kérdésekrõl értekezünk itt, hanem az elnevezések mágikus hatalmáról. Ha a tolvajlást "kamatfizetésnek", a szabad véleménynilvánítást "társadalomra veszélyes eszméknek" tituláljuk, akkor az emberi elme máris másként vélekedik, ugye? Ha pl. valakirõl azt állítják, hogy "terrorista", akkor máris kész az elõítélet, a kalitka.

 
 

Ha csak ennyit használnánk (ahogy a képen mutatom) az elménk mellett a lelkünket is, akkor nem lehetne átverni bennünket lépten-nyomon. A szüleim például kerülik a fluoros fogkrémeket, mert tudják, hogy az nem a fogakat erõsíti, hanem - többek között - a tobozmirigyet rombolja. Régóta tudott dolog, hogy a fluor rákot okoz, mégis ajánlják a fogorvosok. Ki azért, mert maga is hiszi a butaságot, miszerint beépül a fogba, ki pedig azért, mert pénzt kap érte, s akadhatnak olyanok is, akik szándékos félrevezetésbõl. Persze ezek vannak kevesen, de a többi jámbor lélek támogatásával mégis célbaérnek.

A legtöbb ember szeretne hasonlítani a többihez, félnek különbözni, félnek önmaguk lenni, ezért aztán õk is rágyújtanak, õk is megeszik, õk is megveszik.

 

 
   

Jobban oda kellene figyelni a babákra, nem vagyunk annyira buták, mint azt a legtöbb felnõtt képzeli. A gyerekek többsége nem akarja megenni a húst, de a szülõi-óvodai szigor hatására kénytelenek beadni a derekukat. S onnantól kezdve, amikor már részese valaki valaminek, akkor már nem képes többé objektíven, elfogulatlanul látni.

Nem várható egy maffia lebuktatása attól, aki így-úgy, de maga is benne van, érdekelt, vagy bûnrészes. Az ilyen azért fog küzdeni, hogy elkerülje a leleplezõdést, ezért aztán sok felesleges ostobaságot csinál az emberiség ezen a bolygón. Pedig oly csodás e Föld, minden adott itt a paradicsomi boldogsághoz - csak a tudatosságunkon kellene változtatnunk, hogy elérjük.

2010. szeptember 16.

 

IV.

Amíg a gyermek meg nem tanul beszélni, addig tisztábban látja a dolgok valódi természetét. Nem fogalmakban gondolkodik, nem kategorizál - így aztán egészen más élménye van a világról, az életrõl, mint a felnõtteknek.

Mi kisbabák feltartott kézzel alszunk, ez szimbolizálja azt is, hogy elfogadjuk sorsunkat, tudatában vagyunk, hogy életünk Isten kezében van. Nem akarunk belenyúlni semmibe, nem akarunk elvenni. Hálásak vagyunk, hogy kapunk, hogy kaphatunk. Mennyivel másabb lehetne a világ, ha a felnõttek is feltartott karokkal tudnák élni életüket...

   
       
 

Persze úgy értve, hogy dolgozzanak, hisz anélkül nem jut elõbbre a világ, de önzetlen szívvel tegyenek mindent. Szeretek dolgozni én is nagyon, elkísérem a szüleimet minden koncertjükre, s ha éppen nem alszom, akkor felvisznek engem is a színpadra. Így átélem az élményt, a munkát - nemcsak a zenét figyelem, de azt is, hogyan gyógyul általa a hallgatóság és a világ.

A fizikai munkát is szeretem, jó a kertben tevékenykedni. Apával a múltkor füvet nyírtunk, szép lesz tõle a kert, csak rettentõ zajt csap a masina. Apa elmagyarázta, hogy ez szükséges velejárója, elkerülhetetlen a zaj - és õ figyel is arra, hogy mikor nem zavarja vele a szomszédokat. De jó volna, ha minden ember odafigyelne másokra!

 
       
 

Akkor válik képessé az ember a boldogságra, amikor fölé tud emelkedni a vágyaknak, amikor felszámolt magában minden önzést. Amikor már csak VAN, elengedve mindent - s ez a létezés maga a boldogság. Ez az állapot a mennyország, és kivétel nélkül mindenki számára elérhetõ, csak ki kell hozzá kapcsolni az elménket.

 

2010. október 18.

 
       
 

V.

 

Ha visszatalálunk valódi önmagunkhoz, akkor válik csak élhetõvé a világ. Ha a tisztába kerülünk önmagunkkal, akkor tudunk csak másokat is torzításmentesen látni. Ez alapfeltétele az összefogásnak. Mert összefogásra, összetartásra van szükség ahhoz, hogy ezt a feje tetejére fordult világ visszabillenhessen végre a helyire. Sokan leszülettek már azzal a céllal, hogy útmutatást, segítséget nyújtsanak az eltévedt emberiségnek - a kérdés csak az, ki mennyit hajlandó feladni a korábbi vélt igazából, hiedelmeibõl.

Kezdem megszokni végre, hogy testem van, egyre inkább sikerül irányítani a mozgásomat. Tudok fogni a kezemmel, arra néz a szemem, amerre akarom. Hangokat is hallatok, bár szavakat kiejteni csak nagyon nehezen sikerül, hisz fogaim nincsenek még.

De látok, hallok, értek mindent - akár kimondják az emberek amit gondolnak, akár nem. Ha mást mondanak, mint amit gondolnak, azt is észreveszem, bár ilyen emberekkel szerencsére csak ritkán és csak érintõlegesen találkozunk.

folyt. köv.

 

Felhívás

Szüleim jó emberek és jó emberek fordulnak meg körülöttünk. Nagyon szeretek jó emberekkel találkozni, úgyhogy kedves Olvasóm, ha jó ember vagy, akkor keressünk lehetõséget a találkozásra. Ha tudsz, gyere el valamelyik fellépésre, vagy szervezz koncertet, ha van rá lehetõséged. Házikoncertet is szívesen adnak szüleim, ha összehívsz jóbarátokat, kedves ismerõsöket - egy felejthetetlen estét tölthetünk együtt.

 

2010. november 10.

 
       

VI.

 

Néha nagyon furcsa az érzés még mindig, hogy testben vagyok. Mivel járni még nem tudok, többnyire fekvõ helyzetben töltöm az idõt, de ez egészen más élmény, mint amikor a felnõttek fekszenek. Szüleim jóvoltából rengeteget közlekedem így is. És persze sokat mozgok egyhelyben is.

Kezeimet-lábaimat mozgatom, eképp edzek.

 
       
 
De leginkább az értelmemet pallérozom, nagyon szeretek verseket, dalokat, meséket hallgatni.
 
       
 

Apukám gyakran szaval, olyan átéléssel, hogy ha nem értenék magyarul, akkor is megérteném. Ha sírni kezdek valamiért, akkor azonnal verselésbe kezd, s pillanatok alatt elfeledkezem a problémámról. A kedvencünk úgy szól, hogy: "Harap utca három alatt..."

Ez az egyetlen sor már önmagában is oly mulatságos, hogy felejthetõvé válik tõle bármi gondom. :)

 
       
 
Jó érzés elmélázni néha, s csak lenni a szeretetben.
 
       
A helybenfutásban is nagyon otthon vagyok már. :)
 
       
 

A fogínyem egyfolytában viszket, egyszer majd kibújnak a fogaim, és szilárd dolgokat is fogok tudni fogyasztani. Már "fenem a fogam" a sok finom gyümölcsre, zöldségre!

 

2010. november 22.

       
 

VII.

 

Gyarapszik tapasztalatom e világról, benne a tengernyi emberi ostobaságról, mely olykor a gonoszság határmezsgyéjét tapossa... Akik nem értenek a szakmájukhoz, azok rendszerint butaságokkal próbálják azt leplezni. S azt hiszik, következmények nélkül tehetik.

Soká nem jelentkeztem, mert sajnos támadt egy jelentõs problémám. Bár beteg sosem voltam, törvényileg elõírt kötelezõ vizsgálatra jelentem meg az orvosnál, akit rettentõen felzaklatott makkegészséges állapotom, s gyorsan csinált nekem egy kis maradandó problémát. Olyan váratlanul és alattomosan, hogy a szüleim sem tudtak megvédeni. Elégtételt tudnak csak venni, gondoskodnak róla, hogy eltiltassák az illetõt az orvosi pályától, nem akarom ehelyütt részletezni a húsbavágó incidenst, majdcsak megbirkózom vele idõvel...

Inkább kívánok Neked kedves Olvasóm áldott, békés újesztendõt 2011-re!

 

2011. január 3.